Németh Miklóst sokféleképpen lehetne aposztrofálni: öntörvényű és szenvedélyes festő volt, akinek keze alól ösztönös módon, a spontaneitás frissességével „áradtak” a művek. Jóindulatú bohócfigura volt, aki saját sorsán és az élet nehézségein is nagy bölcsességgel tudott nevetni, és mindent alárendelt megszállott festőszenvedélyének.

A művész 1934-ben született Budapesten. 1953 és 1956 között Márffy Akadémiáját látogatta, majd a későbbiekben különböző szabadiskolákban képezte magát, ahol többek között Szalatnyai József, Ilosvai Varga István és Tóth Menyhért voltak mesterei.

Az aktuális művészeti trendeket teljesen figyelmen kívül hagyó, ösztönös művészete leginkább a francia klasszikus avantgárdhoz (Henri Matisse, Paul Cézanne, Vincent Van Gogh) a fauvista Georges Rouault művészetéhez valamint a német expresszionizmushoz (Emil Nolde, Ernst Ludwig Kirchner) áll közel.

Németh Miklós korai, realista hangvételű művei után nagyon hamar egy olyan szubjektív és látomásszerű festészeti nyelvezetet alakított ki, amelyet a tobzódó kolorit és az erőteljes vonalvezetésű, elnagyolt formarend jellemzett. Síkban tartott kompozícióit mozaikszerűen alakította ki: a határozott, sötét kontúrvonal és a tiszta színfoltok egymásmellé rendelése jobban érdekelte, mint a fény-árnyékmodellálás. Eruptív, kirobbanó festészeti vehemenciája komponálási módszerében is megfigyelhető: művein a rendelkezésre álló papír, vászon vagy farostlemez felületét – bármekkoráról is legyen szó- mindig teljesen kitölti, alakjai szinte szétfeszítik a rendelkezésére álló felületet. Németh Miklós bármiféle előtanulmány és vázlatkészítés nélkül, á la príma, direkt festette kompozícióit, ahogyan jó barátja és művésztársa Deim Pál is megjegyezte: „Mindig a papír teljes felülete érdekelte, a kompozíció varázsa, ritmusok, színek kötötték le a figyelmét. Így születtek a csak Németh Miklósra jellemző látomás erejű művek, amelyek – nem túlzás – a magyar művészet élvonalába tartoznak.”
Szimbolikus utalásokban gazdag témavilágát elsősorban saját tapasztalataiból, az őt körülvevő hétköznapi világból merítette. Nem véletlen, hogy műveiből teljesen hiányzik a kritikai felhang: soha nem politizált, az őt körülvevő társadalmi viszonyokra sem reflektált, nem kívánt festészeten keresztül morális vagy erkölcsi ítéletet hozni. Ő csak festeni szeretett volna, túláradó szenvedéllyel, a teremteni vágyás robbanásszerű ösztönösségével.

Éppen ezért a közel hatvan éves életműben a legfőbb tematikai irányvonalak szinte változatlanok maradtak: a női akt, az ölelkező szerelmespár, a bohócok és harlekinek keserédes világa, a táj- és városkép, egzotikus országok furcsa, életkedvtől duzzadó szereplői és az önarckép állandó elemei úgy a hatvanas-hetvenes években készült munkáknak, mint legutolsó festményeinek. Németh Miklós magánmitológiája az élet örömét hirdette, olykor felhőtlenül boldog, gyermeki naivitással, máskor ironikus, önkritikus felhanggal.

Sokáig a művészeti élet perifériáján alkotó Németh Miklós műveit az elmúlt években több hazai és még több külföldi galéria (Ausztria, Németország, USA) mutatja be.